Figyelni tanít – a kollégiumi tűz könyvéről
Thoma László: Füst.
Molnár Illés könyvajánlója. Addig, 22. szám
Az első mondatoktól kezdve magával ragad a figyelme. Kifelé és befelé is. Az utca arcaira, mondataira, ritmusára és saját érzeteire, emlékeire, érzéseire. Ezen a rendkívül precíz, mégis közvetlen és érzékeny nyelven meséli el egy református lelkész, hogyan élte túl azt a kollégiumi tűzvészt, amit minden józan mérlegelés szerint elhanyagolható esélye volt túlélni. 2019. január 23-án leégett a Ráday utcai kollégium. Thoma László, a Gazdagréti Református Gyülekezet lelkésze aznap este a könyvtárban dolgozott. Ami ezen az éjjelen történt, az nemcsak a szerző és a kollégisták életén hagyott maradandó nyomot, de az egész magyar református egyházén is.
Visszaemlékezés, újraátélés, gyógyulástörténet, számvetés, belső leltár: egyéni és közösségi szinten is sok rétege van ennek a rövid és lendületes szövegnek. Sok könyv jelenik meg traumákról, de kevés történet nyújt ennyire kézzelfogható segítséget: a szerzője nyilvánvalóan sokat tud az emberi lélekről, itt pedig mindezt a tudást működésben láthatjuk. A tudást arról, hogy a gyógyulás nem parancsra történik, de még csak nem is igyekezet kérdése. Ha elfojtjuk a gyászt és a haragot, mert ezt várják tőlünk, ha egy ki nem tisztított sebet ragasztunk le sebtapasszal, az nem gyógyul, csak elfertőződik, és a helyzet egyre rosszabb lesz. „Ahhoz, hogy majd meg tudjak bocsátani, most haragudnom kell” – írja.
Mert félreértés, hogy a keresztény – különösen, ha lelkész – nem haragudhat. És nem kereshet felelősöket.
A szerző református lelkészként féli Istent és szereti az embereket, de nem fél az egyházat és az államot kritikával illetni, számonkérni, ha kell. Írástudóként tisztában van a szavak erejével, ezért sosem vagdalkozik, de nem is kerülgeti a forró kását. Dalszerzőként és zenészként jó ritmusérzékkel, sodró lendülettel meséli saját történetét. Gyakorlott futóként nem áll meg félúton: a rajttól a célig magával visz minket. Pszicho- és bibliodráma-vezetőként tisztában van vele, hogy a jól elmondott történetnek gyógyító és karakterformáló ereje van. Keresztényként pedig tudja, hogy minden trauma egyetlen gyógyítója a Megváltó, aki a végső, legnagyobb traumát élte át értünk.
És ahogyan Ő sem a vasárnapi feltámadással kezdte, úgy nekünk is meg kell élnünk a magunk péntekeit, hogy eljussunk saját, új életet hozó vasárnapunkhoz. Nem spórolhatjuk meg, még akkor sem, ha mi is úgy járunk, mint a könyv szerzője: „Ott tartok, ahol éppen vagyok. Sosem leszek az, aki előtte voltam.” Az újjászületéssel ugyanis vajúdás is jár.
A könyv ezért nemcsak azoknak fontos, akik érintettek a kollégiumi tűzben, kötődtek az épülethez, intézményhez, hanem mindenkinek, aki átment már olyan krízisen, ami maradandó károkat okozott az életében. Ami nem eresztette, ami kitörölhetetlenül a részévé lett. Thoma László traumatörténete nem receptkönyv, de segít és bátorít, hogy mi is merjünk tudatosak, figyelmesek és őszinték lenni magunkkal, felebarátainkkal és Istenünkkel.
Ez azonban egyáltalán nem egyszerű feladat. Nehéz ugyanis őszintén beszélni egy olyan tapasztalatról, amire hiányoznak a szavaink, és az élmény megcsomósodott zárványt képez bennünk. A gyógyulás útja, hogy új nyelvet találjunk erre az elhallgatott, elbeszélhetetlen tapasztalatra. Ezt találja meg a könyv talán legfontosabb (mély)pontján, egy felfakadó panaszimádságban a szerző, ahol Isten szemére veti: „Rohadtul nem voltál sehol!” Ez az a pillanat, amikor az ember feje koppan a medence alján. Csak ezután kezd el működni a kegyelem felhajtóereje.
Loue Giglio: Leírhatatlan
Barta Gábor könyvajánlója
A könyvet a parokia.hu oldal ajánlója nyomán rendeltem meg az Encián Kiadótól, 3.800 Ft + postaköltség volt az ára. A könyv Isten csodálatos világát mutatja be a gyermekek számára. A könyvet átnéztem (elolvastam) és néhány gondolatot fűznék hozzá.
1. A könyv terjedelme, külleme, rajzai, tapintása, kötése vonzó, jó kézbe venni. Sajnos a kinyitott oldalnál nem marad nyitva, az a fajta könyv, melyet olvasás közben erővel kell nyitva tartani és nem látszik jól a rajz minden oldalról. Ez gyerekeknek való olvasásnál nehézséget okozhat.
2. Nagyon jónak találtam, hogy a száz rövid téma egyenként két oldalt foglal el, teljesen azonos felépítésben: Cím, egy odapasszoló ige, a “tudományos magyarázat”, igei asszociáció, rövid imádság, egy “Gondoltad volna?” betét a témához illő érdekességről.
3. Tartalma szerint 6 éves kortól már használható, felső korhatár (magamból kiindulva) legalább 63 év. Valóban, sok érdekes tényt, összefüggést tartalmaz.
4. Ha gyerekeknek olvassuk, a következőkre kell figyelni:
a) Nem mesekönyv, tehát válogatva olvassuk. Szerintem az állatokkal kapcsolatos témák a legkisebbek érdeklődését is lekötik, a csillagászatiak csak a nagyobbakét. Ez utóbbiakhoz szükséges, hogy a gyerekeknek már legyen számfogalmuk, alapvető fizikai, kémiai ismereteik (sok millió fényév távolságok, bolygók, kémiai elemek, stb.)
b) A felolvasó alaposan olvassa el előre a kiválasztott részt. Készüljön, mert ha jól sikerül minden, akkor a gyerekektől kérdések özöne várható nemcsak a “tudományos” résszel kapcsolatban, de a hitbeli oldalról is.
Csak néhány negatívum:
Nem egy témával kapcsolatban találtam ilyen jellegű sablont: a tudósok így gondolják, de mi keresztények meg így. Ezt a szembeállítást nagyon helytelennek tartom, a felkészülésnél erre külön figyelni kell.
Csak egy-két esetben találtam pontatlanságot: egyszer a fényévet idő mértékegységként használta, a másik pedig a mágneses pólusok megjelölésében. Mi az északi és déli pólus megnevezést használjuk, nem a pozitív és negatív terminológiát.
Összességében remek lehetőség gyerekek elméjének és lelkének nyitogatására.
Szálinger Balázs: Al-Dunai álom
Bereczky Örs könyvajánlója
A képen látható kötet méltán lett népszerű. Az eredetileg zalai költő útirajza úgy készült, hogy Szálinger Balázs várandós feleségével egy hónapot töltött kedves olvasmányai helyszínén, a régi nagy Magyarország Balkán felé eső hátsó kapujánál, a mai Romániában, Orsova város mellett, a Duna partján egy nyaralóban. A Duna itt egy vízierőművel 1970 óta fel van duzzasztva, tízméterekkel magasabb a vízszint, mint korábban volt. A régi Orsova víz alatt van tehát, ahogyan Ada Kaleh, a törökök által lakott sziget is – egy ehhez hasonló szigetre menekül az Arany ember Jókai regényében. Elfelejtett, elöntött világról ír Szálinger.
Szabó Zoltán Szerelmes földrajz című 1942-es könyvében úgy próbál beszélni a hazáról, hogy íróinkat beszélteti tájainkról – lehet-e szebben elszámolni múltunk egy darabjával, mint így, hogy odamegyünk, körbejárjuk, elolvassuk, elmeséljük, merengünk egy vidéken, és persze ennek kapcsán a sorsunkon?
A könyv rövid, feszes, szinte versszerű. Költővel van dolgunk, aki szűkít, válogat, jó ritmust ad, egy-egy felütésével elgondolkodtat. És nehéz meghatározni a műfajt: a könyvben eszünk, borozunk, madarakat figyelünk, Orsova maroknyi magyarjait és hajóskapitány-dinasztiáit felkeressük, átrándulunk Bulgáriába és Szerbiába meg Budapestre, egy házaspár életét is látjuk egy kissé, értesülünk a közben íródó egyéb munkákról – van itt minden, mi érdekes. És olvasunk sokat teológiáról is. Álom csak a régi, elöntött világ? Szálinger szerint, ha nem is merjük kimondani, de mindnyájan tudjuk, hogy egyszer meg fog repedezni a Vaskapu-erőmű betonja, mert más korban majd nem éri meg fenntartani ezt a monstrumot. És a víz akkor újra leapad, és újra feltűnik az eltüntetett Kazán-szoros. Nem lehet, hogy a mostani, ideglenes világ egy – nem túl jó – álom? De most és itt élünk, most kell elszámolnunk emberségünkkel, tájainkkal, életünkkel. „A valósággal való egyezés nem a véletlen műve, hanem a költői képzeleté” – szól a figyelmeztetés a könyv elején.
Győrffy Ákos: A csend körei
Molnár Illés kritikájának két részlete és a könyvből is két részlet
A csend körei. Ezek a körök jelenthetnek társasági köröket: szellemi holdudvart, a csend irodalmi hagyományait, a sokszor idézett Mészöly Miklóst és Hamvas Bélát akár, illetve az erre fogékony olvasókat. De utalhatnak a csend felé tartó út környezetére: az emlékek, a motívumok, a helyszínek sokaságára, amelyek egytől egyig ugyanabba a csendbe vezetnek. De a sportnyelv felől olvasva a körök a megtett távot is jelölhetik, például a futás esetében, ahol a körök száma a megtett utat, a távot hordozza. Körök, amiket megteszünk, mégsem hiábavalóak, mert nem ugyanakként érkezünk vissza, mint akikként nekifutottunk. A növendék diófa egyik ágáról egy feketerigó figyel. Gombszemei úgy ragyognak, mint a szupernóvák, amelyeket soha életünkben nem fogunk megpillantani (98.o.)
Az egykori szőlőhegyhez írt gyászszövegben ezt olvassuk a kiirtott szőlők és a beépített, jellegtelen épületek leírása után: A táj metafizikája érintetlen és érinthetetlen. Ez az egyetlen, ami vigasztaló lehet (99.o). A kötet legerősebb üzenete talán ez: ne érjük be más vigasztalással, de ne akarjunk vigasz nélkül maradni sem. A lehet azonban arra is felhívja figyelmünket: a vigasztalás nem magától értetődő, mert nem ez az alapértelmezett beállításunk. Ahhoz, hogy eljussunk az „érintetlen”, „érinthetetlen” szférájába, sajátos hangoltság, figyelem szükséges. Észrevenni a vigasztalást a lepusztult felszín mögött. A csend körei a figyelem könyve tehát: vigaszt keresve körözni a csend felé, ami egyre szűkül, egyre pontosabb irány kívánva meg attól, aki felé törekszik, hogy valahogy végül mégis átjusson a tű fokán.
Első részlet a könyvből:
Körtvélyfa, köveskút
Ez a két szó a legrégibb ismert, magyar nyelven leírt szavak közé tartozik. Egy 1055-ben kelt, latin nyelvű oklevélben szerepelnek, amelyben néhány magyar szó azért felbukkan már. Leginkább helnyeveket és személyneveket írtak le magyarul, ezt a két szót is azért, mert egy birtok határait jelölték. Körtvélyfa, köveskút. Milyen egyszerű szavak. Valóságosak. A nylev képes megkerülni az időt. A szavak örökkévalósága nem ismeri az elmúlást. A nyelv képes megőrízni egy majndem ezeréves körtefát, és egy kit tudja mikor ásott kutat. A nyelvben az a fa most is virágzik, abból a kútból most is hűvös, tiszta vizet merhetünk.
Második részlet a könyvből:
Exitus
Álldogálunk a kórház folyosóján és várjuk, hogy a nővér kihozza az elhunyt után ott maradt holmikat. A holmikat egy fekete nejlonzsákban adják át. A pizsamája, a szemüvege, a telefonja, a pohara, a törülközője. Tárgyak. Ezek a tárgyak ilyenkor különös átalakuláson mennek keresztül. Súlyos jelentéssel telítődnek. Nem egyszerű tárgyak többé, hanem mintha az eltávozott lényéből rejtenének egy-egy darabkát. Ami közel sem biztos, hogy igaz, mégis így érezzük. Semmit sem tudunk, ezt nem győztem ismételgetni magamban, miközben a folyosón várakoztunk. Sok halált láttam már, de a nemtudásnak ezt a mindent elsöpő érzetét minden egyes alkalommal ugyanúgy tapasztalnom kell. A zárójelentésen ott a sokat mondó szó: exitus. Az érintett ezek szerint kiment valahová. Szinte liturgikus súlyú szó. Nem is értem, hogyan került ide, ebbe a környezetbe, ahol a halálnak szinte semmiféle transzcendens értelme nincs már. Aki exitált, kiment valahová, legalábbis a szó eredeti értelmében. Eltávozott valahová ebból a világból. A nyelv, a gondolkodás, ezen a ponton végzetesen elakad és egyhelyben topog, tanácstalanul. Az eltávozott után maradó ürességgel kellene kezdenünk valamit. A hűlt helyével. Már az is felfoghatatlan, hogyan lehet ilyen hirtelen eltűnni a világból. Évekkel ezelőtt, amikor még egy hajléktalanszállón dolgoztam, egy reggelen bekopogtak az irodába azzal, hogy az éjszaka meghalt az egyik nálunk éjszakázó férfi. Kemény tél volt, mindenkit beengedtünk éjszakára, még azokat is, akiket máskor elküldtünk volna. Tele volt a szálló, még az ebédlő asztalain és padjain is aludtak. A férfi, aki meghalt, az ebédlő egyik asztalára feküdt le néhány órával ezelőtt. Vézna, alacsony ember volt, nem nagyon ismertem. Ránézésre ötven év körülinek tűnt, de később kiderült, hogy alig múlt harminc. Amin nem nagyon lepődtem meg, mert tudtam, hogy milyen hamar bedarálja őket az a világ, amelyben élnek. Az asztalon feküdt, saját mocskos kabátjával takarózott. Azt már az ajtóból láttam, hogy tényleg halott. Az arca nem egy ember arca volt, hanem egy viaszbábura emlékeztetetett. Egy hátizsák volt a feje alatt, amiben nem volt más, csak a személyi igazolványa és az Újszövetség egy régi kiadású, megviselt példánya. Ennyi volt mindene. Magam is meglepődtem, amikor azt vettem észre, hogy mintha irigyelném. Nem a halálának és a halála körülményeinek szólt az irigységem, hanem ennek a szinte üres hátizsáknak. Egy középkori vándorszerzetes után maradhatott ennyi ingóság. Végül is tényleg nem kell más, mint egy Újszövetség a hátizsákban, még a személyi igazolvány sem olyan fontos. Ez az Újszövetség azóta nálma van, és bármikor ránézek, mindig eszembe jut róla az a nincstelen férfi, akinek ez a köny volt az egyetlen tulajdona.
Adrian Plass: Egy kegyes kétbalkezes naplója
Bereczky Örs könyvajánlója
1. Nagyon »jó keresztyén lennék«, ha időnként nem zavarnák meg mások az életemet – örökíti meg az utókor számára naplójában az-napi következtetését a kegyes kétbalke-zes, azaz Adrian Plass író. A szentségre őszintén és együgyűen törekvő hősünk mindennapjaiban a magunk gondjait, ba-jait, örömeit, küszködését és sikereit lát-hatjuk meg – görbe tükörben. Aki beleolvas, nem fogja tudni letenni ezt a vidám, öniróniával fűszerezett, újabb és újabb csattanókat és – a sorok között megbújva – bölcs belátást kínáló naplót.
Horváth Levente: Nem adom olcsón magam
Bereczky Örs könyvajánlója
Horváth Levente kolozsvári lelkipásztor mély empátiával, sok humorral járja körbe az önbecsülés kérdését. Tudományos alapossággal és bibliai alapon ad útmutatást a fiataloknak. Van egy jó hírem: Rosszabb vagy, mint gondolnád. Van egy másik jó hírem: Nagyobb a kegyelem, mint gondolnád. A szerző ezt a kettősséget boncolgatja: hogyan segít megtalálni igazi identitásunkat, ha szembenézünk saját bűnös voltunkkal, ugyanakkor elfogadjuk Isten felemelő kegyelmét.
Füle Lajos: Az elég titka
Füle Tamásnak a parokia.hu-n megjelent könyvajánlója
Az elég titka – ezzel a címmel jelenik meg a református költő életműkötete fia, Füle Tamás szerkesztésében. Édesapám, Füle Lajos költő születésének százéves évfordulóját ünnepeljük ebben az évben. Jogutódjaként az elmúlt időszakban lehetőségem nyílt áttekinteni teljes kéziratállományát, és ennek eredményeként készíthettem el a most bemutatásra kerülő életműkötetet. Sok vers ismerős lesz korábbi publikációkból, de ez a kötet új megközelítést és nagyon sok eddig még nem ismert verset mutat be. Ezzel szeretnénk emlékezni életére, költészetére, az alkotóra.
A kiadvány nem pusztán egy újabb verseskötet. Személyes dokumentumokat, önéletrajzi elemeket, Füle Lajos képzőművészeti alkotásait, szakmai életútját bemutatva próbálja felrajzolni a versek mögött élő, megváltott ember jellemvonásait.
Füle Lajos költészetének alapvonása a jelenidejűség – minden őt ért hatásra reflektált, így olvashatunk versciklust az 1956-os eseményekről, kritikai élű verseket egyházunk és társadalmunk nehéz évtizedeiből is. Legnagyobb hangsúllyal mégis fő motívumai, a teremtett világ csodálata és személyes hitében megélt és megértett tapasztalatai, sokszor önkritikus üzenetei alkotják a kötet gerincét.
A kötet bemutatására 2025. április 24-én, csütörtökön este 6 órakor kerül sor a budapesti Ráday Házban. Ezen az estén személyes élményeit is felidézve mutatja be a kötetet Ablonczy Ágnes író, családunk közeli barátja a Kispest-Rózsatéri Református Egyházközség-ből, ahol édesapám több évtizeden keresztül missziói gondnokként szol-gált. Az este további meglepetéseket is tartogat, egy képes prezentáció keretében hallhatjuk Füle Lajos üzenetét, vala-mint néhány megzenésített versét is előadják zenész barátaink. Füle Lajos megzenésített verseit hozzák el azok szerzői: Bolyki Balázs, a Zsongom, valamint Kiss Ágoston Iványi Mártával és Kiss Gergővel.
Eugene H. Peterson: Kitartó követés
fordította: Molnár Illés
A szerző előszava egy későbbi kiadáshoz
A könyvem megírása óta eltelt húsz év alatt óriási változások mentek végbe a világban és az egyházban. Minden oldalról folyamatosan azt hallom, hogy ha nem tartom a lépést a számítógépek, a különböző eszközök, a közlekedés és a média fejlődésével, irrelevánssá válok. Mikor tehát nekiültem, hogy átdolgozzam a Kitartó követést a húszéves kiadáshoz, arra számítottam, sok helyen kell majd módosítanom rajta.
Végül alig írtam át. Úgy tűnik, van, ami nem változik. Isten nem változik: megkeres és megment. És nem változik Isten Krisztusban adott önkinyilatkoztatására adott válaszunk sem: hallgatjuk és követjük őt. Vagy nem. Amikor az elemi dolgokról van szó – Istenről és az Isten iránti szükségünkről –, akkor a fundamentumoknál vagyunk. Minden napot sallangok nélkül az elejéről kezdve élünk meg.
A könyv tehát lényegében úgy jelenik meg, ahogy először megírtam. Egy utószóval egészítettem ki, amelyben újra megerősítettem azt, ahogy a Szentírás és az imádság együttes ereje iránymutatást nyújt mindazoknak, akik Jézus követésére vállalkoznak.
Néhány híresség nevét frissítettem újabbakra (a hírességek gyorsan cserélődnek), és néhány utalást is aktuálisabbra írtam át. De körülbelül ennyi. Megnyugtató, hogy újra szembesültem azzal, hogy nem kell aggódva vizsgálnunk a minket körülvevő világot ahhoz, hogy Istennel és az ő – velünk megtett – útjaival lépést tartsunk.
A leglényegibb változás az új bibliafordításomnak a használatát jelenti. A „Kitartó követéshez” lefordított tizenöt zarándokének (a 120-134. zsoltár) adták a kezdő lendületet, hogy egy új bibliafordításba kezdjek. Eredeti célom csupán annyi volt, hogy a Zsoltárok könyvét lefordítsam a mai Észak-Amerikában beszélt köznyelvre, arra a nyelvre, amit az utcán, a bevásárlóközpontokban és a futballpályák lelátóin használnak. Tudtam, hogy Jézus követése sosem válik „kitartó követéssé” az imaélet elmélyítése nélkül, és tisztában voltam azzal is, hogy a keresztények imaéletének alapját mindig is a zsoltárok adták: ezekből tanulták meg, hogy hosszú távon imává formálják a teljes életüket, és életté tegyék minden imájukat.
De az emberek körülöttem nem imádkozták a zsoltárokat. Ez nem hagyott nyugodni: ha a keresztények mindig is zsoltárokkal imádkoztak, a barátaim és az ismerőseim miért nem? Idővel rájöttem: a gyönyörű, zenei lejtésű nyelvezetük miatt távol állnak azoktól a zaklatott, kaotikus, kusza mindennapoktól, amelyben élnek. De amikor héber elődeink ezeket a zsoltárokat megírták és imába foglalták, éppoly zaklatott és kusza életet éltek, mint mi ma. Le akartam tehát fordítani ezeket úgy, hogy megőrizzem azt a nyers, robosztus energiát, ami olyannyira jellemző ezekre az imádságokra. Azt akartam, hogy az emberek újra imádkozzanak, ne csak távolról csodálják ezeket a szövegeket, ezáltal pedig megtanulják, hogy az imába belefér minden tapasztalat, érzés és gondolat, ami Jézus követése közben felbukkan, és nem csak az, amiről úgy gondolták, hogy elég illedelmes ahhoz, hogy elhangozzon egy templomban.
Úgy alakult tehát, hogy a Kitartó követés megírásának akaratlan következményeképp megszületett idővel a teljes Zsoltárok könyvéé is, amit az Újszövetség követett, végül pedig az egész Biblia elkészült.
